Szeptemberben nagyobbik lányom  – önhibáján kívül és előre nem megfontolt szándékkal – belecsöppent egy borszeminárium kellős közepébe. Most az ő tapasztalatai következnek. (Némileg szerkesztve – értsd: enyhítve a kifejezések erősségét.) Anyaként és borászként azonban ki kell jelentenem, hogy az írás nem minden esetben tükrözi a blog írójának véleményét, illetve hogy előre is elnézést kérek minden olyan erős megfogalmazásért, amely a tizenévesek véleményét jellemzi.

Csak hogy tisztázzuk: én ezt nem akartam.

Amikor elhatároztam,  hogy a kötelező önkéntes közösségi szolgálat egy részét a Szüreti Fesztiválon szeretném elvégezni, legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy bármiféle kapcsolatba is kerülök majd a borokkal. (Bár azért az a “szüreti” szó felhívhatta volna rá a figyelmemet… Na mindegy.) Így hát elképzelhető, milyen rémületet vagyis meglepődést tükröző kifejezés látszott az arcomon, mikor odavetették nekünk, hogy menjünk szépen segíteni a borászoknak. Most!

Első gondolatom az volt, hogy nem vállalom. Elvégre mégiscsak mit fognak szólni szerető szüleim, ha azzal állítok haza, hogy valami beképzelt, borkészítéshez még véletlenül sem értő kontárnak segítek majd eladni silány termékeit. (Mint ahogy már ebben a cikkben is megírtam, az összes szekszárdi borász ebbe a kategóriába tartozik. Meg a nem szekszárdi is. Kivéve ugye minket.)

A második gondolatom viszont meggyőzött arról, hogy jobb a békesség, megyek. Egyrészt, mert kell az az 50 óra közösségi szolgálat. Másrészt, mert konkurenciaként akár… khm… tönkre is tehetném egyes borászok imidzsét. Szóval elvállaltam. És hamarosan kiderült, mire is mondtam igent…

Valamire, ami minden normális ember számára az unalom szó szinonimája kellene, hogy legyen. Valamire, ami szörnyűbb, mint az anyukám és a nagypapám beszélgetése a derítésről, barikolásról, bogyózásról. Valamire, ami rosszabb, mint egy tudományos előadás a maradványhalak szaporodásáról… Igen. Egy borszemináriumra.

De mi a borszeminárium?

Úgy gondoltam, ide bemásolnék valami rövid kis szöveget, amivel a szervezők jellemzik ezt a rendezvényt, de… Nincs ilyen. Sehol, az egész interneten. Semmi, még egy árva kis, a “déldunántúlirégiólegjelentősebbborvidéke”, vagy “jóbarátokjóhangulatjóborok” klisével megtűzdelt kis szösszenet sem. Csak annyi, hogy “kóstolással összekötött borbemutató”. Hmm… Már értem, miért maradt el az első előadás “érdeklődés hiányában”. Azt viszont még mindig  nem, hogy a többire hogyan jött egyáltalán bárki is. Arra tippelek, hogy valami emberrabló banda is benne lehet a szervezetben…

Mert igazából az egész egy nagyon unalmas, nagyon hosszú, nagyon fájdalmas önfényezés és sznobkodás. Az előadó (igen, legyünk igazságosak, csak az egyik) majdnem tócsába olvadt, micsoda finom bort is tudnak ők készíteni, a közönség pedig lelkesen buzdította őt. Ja, és mindenki annyit beszélt a gyümölcsös ízekről (szárított mangó egy csipetnyi vörös áfonyával, vagy cseresznyés-körtés dinnye?), amíg ki nem száradt a szája. Aztán ittak. Sokat.

Oké, és mégis mit is csináltam a borszemináriumon?

Nyugalom, nem, nem adtam elő semmit. (Bár ekkora hülyeségeket csípőből jobban tudok beszélni, mint egyesek.) Nemes feladataim a következőek voltak:

1. Víztöltés. (Igen, borbemutatóra.)
2. Kenyérpakolás. (Nem volt finom:()
3. Szalvétahajtogatás. (Oviban már volt szerencsém begyakorolni.)
4. Csendben ülés az előadáson. (Nem ment. Kellett, hogy valaki értelmesen is beszéljen abban a teremben.)
5. TÖLTÖGETÉÉÉÉÉS. (Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nem akartam, de muszáj volt. És csak egyszer borítottam rá NAGYON a bort az asztalterítőre, szóval sikernek könyvelem el.)

Na de kiknek kellett töltögetnem?

Egyáltalán ki jár borszemináriumra?

Izé… Most szeretnék kérni tőled valamit. Ha ott voltál ezen a bizonyos borszemináriumon (szombaton volt, idén, 2016-ban), akkor: MOST HAGYD EL A BLOGOT!!! Vagy legalábbis ezt a cikket. Vagy legalábbis görgess át ezen a részen. Oké?

Na szóval, most, hogy minden kellemetlen egyén eltűnt innen, következzen egy rövid névsor a résztvevő csipet-csapatról:

• Aki Már Nem Volt Szomjas: Általában idősebb bácsi. Onnan lehet megismerni, hogy az előadó minden poénnak szánt megjegyzésén röhög.
• Borsznob Barátom: Fiatal srác, hosszú hajjal. (Mert ő ilyen különleges gyerek.) Az egyetemen borológia-borisztika szakos, tudását az előadáson is meg-megvillantja, jópofizik az előadóval. Két év múlva vagy beházasodik valami nagy múltú borászcsaládba, vagy eladó lesz a mekiben.
• Borsznob Barátom Barátja: Szintén egyetemista, szabadbölcsész. Társával érdekes vitákat folytatnak a bor misztifikálásának homogenitásáról, valamint az élet értelméről két pohár fröccs tükrében. Két év múlva vagy a mekiben lesz eladó, vagy az utcán kéregető, aki bármikor interjút ad az RTL-nek.
• Higiénikus Bácsi: “Légy szíves úgy próbálj meg tölteni, hogy az üveg szájából kilógó cső ne érjen a pohárhoz, mert az nem higiénikus!” Rendben, kedves bácsi. De akkor ne lepődjön meg, HA ÚGY A FEJÉRE BORÍTOM AZ EGÉSZ ÜVEGET, HOGY MÉG HÁROM NAP MÚLVA IS AZ ALKOHOLSZAGOT PRÓBÁLJA KIMOSNI A HAJÁBÓL A KEDVES HIGIÉNIKUS FELESÉGE! Ja, és tudta, hogy a kenyérkét, amit most majszolgat, a piszkos, kutyás-földes-gesztenyés kezemmel tettem bele a kosárba?
• Túl Sok/Túl Kevés Emberke: Ha túl sok, kiborítja, ha túl kevés, így járt. Értem?
• Ez Itt Milyen Bor?: Nem tudom. Rozé. Vagy kékfrankos. Esetleg kadarka. Ja, bocsi, fehér? Öhm… Egyébként is, miért engem, szerencsétlen töltögetőt kérdeznek? Az előadó kb. 3 másodperce mondta el, igazán figyelhetne jobban is. (Meg amúgy is… Bor, nem mindegy?)
• A Nő, Aki Nem Bír Figyelni: Ott állok kezemben az üveggel. Töltögetnék, de nem tudok. A szőke, fiatal, enyhén becsiccsentett hölgy ugyanis arra sem képes, hogy az előadás közben kiigya a poharát. Szóval várok… Jelentőségteljesen köhintek… Még egyszer köhintek… És akkor a barátnője végre szól neki. Ekkor lassan, minden kortyot a végsőkig kiélvezve issza ki a poharat.
• A Társaság: Hangosak és idegesítőek, már kb. harminc éve ismerik egymást. Az előadás közben egymással röhécselnek, karattyolnak. Az előadó talán nem is bánja, azt hiszi, az ő poénjain röhögnek. Pedig azok már ott tartanak, amikor a Pistuka háromévesen (ej, de régen is volt az, Mari!) megkóstolta a nagypapi dugi pálinkáját. Amikor odaérek hozzájuk a töltögetésnél, sűrű bocsánatkérések közepette gyorsan kiisszák a poharat, és bambán néznek, hol is vannak egyáltalán.
• A Nő, Akinek Súlyos Problémái Vannak: Micike köszöni szépen, kérne bort, csak még az előző adagot nem itta meg. Nem, most nem is akarja, mert már nem kívánja, de később majd lehet, hogy mégis… Neeem, kiönteni nem akarja, mert ugye minden cseppje drága és értékes nedű. Na most mi legyen? Ilyenkor jönnek aztán a világméretű kombinálások: ha átönteném a Gézának, és ő meginná? És ha mégis kérném? Vagy inkább az Etelka poharába tegyük, mert ő már nem iszik többet? De ha mégis? Nincs több pohár véletlenül? Áh, mindegy is, nem kell, most már akkor megissza, nem akar ő senkinek kellemetlenséget okozni.
• A Srác, Aki Életében Először Iszik: Anyuci-apuci kedvenc tündérbogara. Kb. egy hete töltötte be a 18-at, és ezért a mama engedélyezte neki, hogy lemenjen a szüretire és alkoholizáljon. Ő pedig ez alatt a borszemináriumot érti. Igazából vele nincs semmi baj, nagyon cuki, ahogy ott üldögél, és tágra nyílt szemekkel pislog a naaagy borászbácsira, csak beleírtam, hogy ő is megmaradjon az utókornak.