Nem, nincs itt a karácsony és nem is az ilyenkor aktuális szüreti fesztiválok tömkelegére gondoltam. A borász ünnepe jóval prózaibb: vannak esőszünetek, olyan hétköznapok, amikor esik az eső, azaz nem lehet jóformán semmilyen kinti munkát végezni, nincs se szüret, se zöldmunka, egyszerűen nincs mit tenni, bent kell lenni.

Persze az ilyen ünnep egy kicsit mindig keserédes: édes, mert jó néha megpihenni, éppen olyan érzés ez, mint amikor az iskolás gyerekeimnek elmarad a beígért dolgozat, de persze kicsit keserű (stílszerűen: tanninos), mert ahogy az iskolai dolgozatot is meg kell írni előbb-utóbb, nekünk is jobb volna, ha haladni tudnánk a kinti munkákkal (az esőnek a szőlő érésére és épségére tett hatásáról pedig nem is nagyon szeretnék írni, elég, ha csak annyit mondok: nem tesz jót neki). Ilyen napunk volt a mai is, amikor nem szakadt az eső, csak egész nap szemerkélt, szitált vagy csöpögött. Persze mi is kihasználtuk a délelőttöt egy kis pincemunkára, palackoztunk, töltögettünk, dugóztunk, rendszereztünk, számlát írtunk és persze kóstoltunk is. A kóstolás ilyenkor komoly munka, nem (csak) kedvtelés, időről időre ellenőrizni kell a borok egészségét, kénszintjét, melyiket kell esetleg lefejteni, jól működnek-e a tartályok, hogy fejlődnek a borok, melyiket lehet és kell esetlegesen lepalackozni, és melyik az, amit lehetőség szerint hamar el kell fogyasztani, mert elérte a benne rejlő fejlődési lehetőségének csúcspontját és esetleg innen már hanyatlás következik. Szóval a délelőtt elment a szokásos pincemunkálatokkal, de végig az járt a fejemben, hogy még ha keserédes is, mégiscsak ünnep ez, és akkor valamivel meg kellene “ünnepelni” ezt a napot. Az ünnephez pedig hozzátartozna egy ünnepi vacsora is. A gondolatot egy kis közös tanakodás után terv és tett követte, s nemsokára már édesapámmal mindketten a feldolgozónkhoz tartozó konyhában sürgölődtünk. Igaz, a konyhánk viszonylag új, nemrég lett készen, de felszereltsége még igencsak hiányos. Vannak ugyan edényeink, de pl. a  nagyméretű keverőtálat, amelyben a töltött csirke töltelékét szerettük volna megkeverni, már a borászatból kellett kölcsönöznünk. Alkalmunk nyílt végre kipróbálni a tűzhely sütőjét is, amire eddig nem került sor, hiszen nagyrészt dolgozni járunk ide, nem főzőcskézni. Mikor elkészültünk, csak egy kicsit kellett várnunk, hogy kihűljön, és indulhattunk is haza, hogy megosszuk mindezt a családunkkal. A finom étel összehozta az egész családot, a hétköznap ellenére is jól esett együtt lenni, beszélgetni, és persze a finom ital sem hiányzott az asztalról. A töltött csirkéhez kiváló választás egy könnyed, friss fehérbor, mi most pezsgőt ittunk hozzá. És bár igazán nem kívánom, hogy mostanában több esőszünet legyen, mégis hálás vagyok ezért a napért!