Hétvégén baráti borozgatásra hívtak bennünket, kötetlen együttlétre, laza, beszélgetős délutánra, ahol csak élvezzük az egymással töltött időt, s közben a gyerekeink is jól elvannak a házigazda gyerekekkel. Örömmel mentünk, mert tudjuk, nekünk is fontosak az ilyen meghitt, tartalmas beszélgetések. Ráadásul szegről-végről kollégák is vagyunk a vendéglátóinkkal, csak ők főleg gyümölcstermesztéssel foglalkoznak. Persze egy kicsit szóba került a munka, a hideg, a metszés, de mellette egy kicsit feltöltődtünk, kikapcsolódtunk.

Mit vigyek egy baráti borozgatós délutánra?

Régebben, amikor még nem volt saját borom, akkor sokat gondolkodtam ilyenkor, mit is vigyek a vendéglátóinknak. Amikor előtte este megbeszéltük a találkozót, már rögtön tudtam, milyen bort szeretnék vinni. Mivel a társaságban főként lányok voltak, ezért rozét választottam. Mellé pedig egy adag finom, frissen sült, ropogós perecet sütöttem. A receptet a legújabb, nemrég vásárolt szakácskönyvemben leltem, nagyon egyszerű volt, hisz a szerző, Limara mindent részletesen elmagyaráz. A hozzávalók általában a legtöbb háztartásban megtalálhatók. A tészta könnyen, robotgép nélkül, kézzel is összeállítható. Az igazi kihívást a formázás jelentette, hiszen a megadott mennyiségekből legalább hét tepsinyi perec készült. (Bevallom, a harmadik tepsi után összefolyt a pontos mennyiség.) Feleleveníthettem azt az időszakot, amikor a gyerekeim még kicsik voltak, és bizony nem bántam volna, ha most is olyan kicsik, és lelkesen gyúrják, formázzák a rudakat, hogy nekem csak a formázás maradjon. Végül minden tészta sütőbe került, és hamarosan az egész ház illatozott a frissen sült péksüteménytől.

De honnan is származik a perec?

Nem tagadhatom le magyar (és német) tanári végzettségemet, és persze készítés közben én is elgondolkodtam rajta, hogy vajon a perec szavunk a német Brezelből származik-e. Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy milyen eredetű a perec. Vannak, akik szerint egyértelműen olasz, mások szerint német nyelvterület a hazája. Megint mások szerint a perec elnevezés a latin «bracellum» (‘kar’) szóból származik. A történet egészen a régi, kereszténység előtti időkre nyúlik vissza,  amikor az volt a szokás, hogy ha valaki meghalt, melléje temették az elhunyt kedvenc ékszereit, katonáknál a hadifelszerelést. Később az eredeti drágaságok helyett tésztából sütött utánzatokat helyeztek az elhunyt mellé a sírba. Így például utánozták a nyakláncokat, a gyűrűket és a karkötőket is. A «bracellum» szóból lett a «Brätzel», majd a «Brezel», magyarul perec.

Mintegy 100 év múlva egy német kolostorban a böjti ünnepek alkalmával meglepték a szerzetesek híveiket egy új süteményfajtával, amelynek formája két keresztbe tett kart szimbolizált. Ezt az újfajta süteményt a latin bracellum után nevezték el Brätzelnek, és ingyen osztották a hívek között. Ezt az ingyenes perecosztogatást később más kolostorokban is meghonosították. Később a perecsütés kikerült a kolostorok falai közül, és a 12. századtól megjelennek a perecsütő céhek.  Hamarosan népszerű lett a jóízű ropogós perec, melynek készítése igen szép hasznot hozott.

Perec eredet-históriák még a középkorban is keletkeztek. Ilyen a bajor, lúgozott perec története, ami a hagyomány szerint egy pékbalesetnek köszönhető. Állítólag a XV. században, a würtembergi Urach városában egy Eberhart nevű gróf halálra ítélt egy péket, aki úgy menekülhetett csak meg e szörnyű végtől, ha olyan kenyeret készít, amin háromszor süt át a nap. A legenda szerint a pék leleményességének köszönhetően született meg a hurkolt perec, amit az életéért remegő mester véletlenül a felmosáshoz odakészített lúgba ejtett.

A magyar perec

A perec a magyar formavilágban feltehetőleg a honfoglalás környékén jelent meg. A X. századból származó melltűk és hajtűk mintái alapján a fonat már ismert volt, és Lehel kürtjén is megtalálható a perec ábrázolás.  A 13. században aztán a perec formájú tészta is megjelent hazánkban. Úgyanúgy, ahogy a német kolostorokban böjti ételként készített perecek sem tartalmaztak állati eredetű hozzávalót, úgy a magyar ropogtatnivaló ia főként víz, liszt, só és élesztő keverékéből készült. Ennek köszönhetően a perec a szegényebbek számára is elérhető áru volt. Az ünnepekhez kapcsolódóan, Húsvétkor sok helyen az ünnepi asztalra is került a – templomban korábban megszentelt – perecből.

A délután is jól sikerült, kicsik és nagyok élvezettel ropogtatták a sós perecet, és nagyon jól illett hozzá a bor is. Mindenkinek ajánlom Limara perecét (recept a Limara péksége – Házi pékek alapkönyve c. kiadványban megtalálható). Baráti borozgatásra kitűnő, igazi borkorcsolya, gyorsan elkészíthető, és a könyv szerint sokáig ropogós marad. (Ezt még teszteljük.)